Magaslat. Igy maradt meg bennem Pannonhalma, mint egy olyan hely, amely minden értelemben magaslat. Persze nemcsak a táj lenyűgöző szépsége, tág perspektívája miatt (a bazilika előtti tér korlátjáról tengerként látni az eget), hanem amiatt a titokzatos életérzés miatt, amit minden kis részlet sugároz.
Ideális pihenő 33 fáradt tanárnak, egy katolikus iskola tanári közösségének egy nehéz tanév végén. Rég voltunk kötetlenül együtt, már nagyon hiányzott. És itt, ezen a helyen minden a hétköznapok fölé emel: a 800 éves bazilika ónix ablakain beszűrődő fény, a zsolozsmázó szerzetesek hangja, a levendulamező illata, a híres könyvtár felbecsülhetetlen kincsei, a környékbeli borok íze, egy barokk orgona impozáns hangjai.
Hangolódunk mi is: a tájra, az imára, egymásra, a gyógyulás folyamatára, a párbeszédre, a játékra és a csendre. A Gimnázium folyosóin sétálva, a kollégiumi szobákban megszállva megérint valami egy nagymúltú tanító rend aktuálisan is jelen levő szellemiségéből. Mi is tanárok vagyunk – érezzük át egyből azt a közöset, ami összeköt.
Jó volt Pannonhalmán. Visszaemlékezve rá érzem különös vonzását. Jó tudni, hogy van egy hely, amely segít egyénként és közösségként rálátni magunkra, emberi és tanári mivoltunkra. Ahol jó a franciakrémes, a ribizlifagyi és a gulyásleves. Ahol elengedhetjük távozó társainkat (Isten veled, Géza atya!) és befogadhatjuk az érkezőket. Amely segít, hogy megtaláljuk magaslatainkat, ahonnan világosabban láthatjuk, hogyan tovább.
Heinrich Andrea