November 10.-e esővel kezdődött, de napsütéssel zárult. Habár a Hám János Római Katolikus Teológiai Líceum XI. A osztálya nemrég végzet a heti óráival, a péntek itt nem állhatott meg ugyanis 16:00 órakor hét autó és 27 diák indult meg az erdődhegyi Helga Winter Házba, egy közösség építő hétvégére.
Érkeztünkkel berendezkedtünk, és a szabályok ismertetése után el is kezdődhetett a különböző csapatjátékok sorozata. A hangulat az egekben, az osztály kacaja és barátságos rivalitása betöltötte az egész imatermet, mikor egy csapat fiú nagylelkűen felajánlotta, hogy ők rendezik a vacsorát. Nem meglepően, senki sem ellenkezett. Étkezés után választási lehetőség tárult elénk: moziest vagy porrá zúzni egymást társasjátékban. Személy szerint én mind a kettőben igyekeztem részt venni.
Másnap reggel 8:00 órakor kezdődött napitervünk, ami reggelivel kezdődött. Szerintem nem vagyok egyedül amikor azt mondom, apró áldást suttogtam a kedves nagymamák felé, akik egy seregnek is elegendő süteménnyel láttak el minket.
Miután megtöltöttük bendőnket és kezdtünk jobban hasonlítani diákokra, mint egy kisebb horda zombira, elindultunk egy reggeli sétára, amire napsütés és betonszag volt útitársunk. Annak ellenére, hogy viszonylag korai aktivitásnak bizonyult, a hangulatot mégsem befolyásolta ugyanis hamar elkezdtek a poénok szállni, amikből történetek lettek, és szinte észre se vettük amikor megérkeztünk úticélunkhoz, a helyi játszótérhez. A kis csapat egy kívülálló szemeivel nézve jobban hasonlíthatott volna egy csapat óvodásra mintsem tinédzserekre, akiket alig 1-2 év választ el a felnőtté válástól. Viszont ebben a kis időben, ez senkit sem érdekelt. Hintázástól megkezdve fogócskáig mindenki kihasználta a lehetőséget, hogy a belső gyerekét kiengedhesse magából.
A vissza út hasonlóan telt, habár az osztály fele valahogy még jobban fel volt töltődve energiával, ami szinte lehetetlennek tűnt. Amig a kiosztott ebéd felelősök gondoskodtak arról, hogy ne éhezzünk, addig az osztály másik része métázással foglalta el magát.
Tartózkodásunk vége közeledett, ami egy utolsó imát jelentett, amit az osztályfőnöknő irányított. Ahogy a szoba elsötétült és elcsendesedett, nem volt se rohanás, zaj vagy külső világ. Csak négy fohász, három dal, két gyertyaláng és egy gitárszó, mintha maga a béke szelleme lett volna jelen a szobában. Az ima után elérkezett egy utolsó feladat, amin mindenki dolgozott azóta mióta megérkeztünk, a dicséret kör, ami lényegében abból áll, hogy mindenkin sorra mentünk és megosztottuk vele pozitív véleményünket a személyről. Ez a kis program talán eltolta távozásunk előre eltervezett időpontját, mégsem bánta meg senki. Érdekes volt hallani milyennek látnak minket azok az emberek, akikkel napjaink felét együtt töltjük és kifejezni mit szeretünk vagy tisztelünk egymásban egy meglepően kellemes érzés volt.
A nap végén, egyeseknek nosztalgikus, másoknak teljesen új élménnyel szolgálhatott ez a röpke idő, mégis mindenki új emlékekkel és egymásra való megértéssel távozhatott.
Barta Csilla XI.A osztályos tanuló