Immár tizenegy osztályt elvégeztünk eddig, ezzel együtt hat közös nyári táboron és számtalan osztálykiránduláson vettünk közösen részt, továbbá megannyi együtt töltött hétvége, biciklizés, szalonnázás és lelkinap áll mögöttünk. A csapatból többen kiszakadtak, sokan az elején, mások meg inkább a közelmúltban csapódtak hozzánk, ám van olyan is, aki noha papíron már nem az osztály része, mégisz szívesen vesz részt a nyári táborokban. Idén Torockó környékét vettük célba, és egy Sinfalva nevű településen szálltunk meg. A tábor ideje viszonylag rövid volt –mindössze négy éjszaka, ám kalandokban nem szenvedtünk hiányt.
Nem tudom megmondani, hogy ki kivel mennyit találkozott a tábor előtt vakációban – jómagam ugyanis eléggé kő alatt élek, ám a vasárnap reggeli gyülekező épp olyan volt, mint egy átlagos szerdai iskolai mise, kissé korábban és jóval nehezebb hátizsákokkal. A mise után alig volt időnk néhány szót váltanunk egymással, máris buszba ültünk és elindultunk. A nagy meleg ellenére az út meglehetősen jól telt, a szállást is sikeresen megtaláltuk. Sokat lazsálni azonban nem volt idő, ugyanis a rövid időnek köszönhetően a Tordai hasadék meglátogatása is az érkezés napjára szorult. Nos nem hiszem, hogy bárkinek is bővebb leírással kellene szolgálnom magáról a természeti képződményről; a legtöbben már mindenki látta, aki pedig nem, az ebben a pillanatban felejtheti el, hogy itt Jókai stílusú, nyálfolyatós leírásokat fog olvasni. Maradjunk annyiban, hogy egy jó nagy darab kő, amit pár kósza év alatt egy patak kettévágott. Akit érdekel, nézze meg magának, leírni amúgy se nagyon lehet, vagy ha igen, az olvasmányélményt ahhoz hasonlíthatjuk, mint amikor valaki a sivatagban hideg sörről és légkondicionált szobáról álmodozik. A hasadéklátogatást követte a fürdőzés a Csukás-vízesésben, majd irány a szállás.
Másnap még érdekesebb helyszín következett. A detonátáknak nevezett kőorgonákhoz sétáltunk fel. A nagy melegnek és a csoport eleje és vége közti kilométeres különbségnek köszönhetően a másfél órásnak szánt túra jóval hosszabra sikeredett, ám a csúcson való pihenés és a buszbakerülés előtti pár csepp hűsítő eső miatt bőven megérte. A napnak azonban korántsem volt vége: az interneten, újságokban és hírekben oly gyakran és oly hevesen vitatott verespataki aranybányát mi saját szemünkkel tekinthettük meg. A bánya kusza, végeláthatatlan, labirintusszerű tárnarendszerének mi csak egy kis részét látogattuk meg, ám ezenkívül középkorból és modernkorból származó bányagépeket is megszemléltünk. Nem tudom, mi az érdekesebb kérdés: hogy hogy vitték azokat oda le, vagy hogy hogy hozták fel őket a kíváncs turistaszemek prédájára? Miután a bányából hazaértünk, mindenki éhes és fáradt volt, örömmel fogyasztottuk el a vacsorára szánt fejadagot, mellyel érdekes módon a legtöbbjének mint egy varázsütésre a fáradtsága is elmúlt. A lefekvés kissé döcögősen ment, ám valaki nagyon okosan megjegyezte, hogy : „Nem aludni jöttünk”. Nem tudom, hogy az illető a felkelésről is így vélekedett-e, ugyanis másnap a reggel kilenc órai elindulás nem meglepő módon nem jött össze. Mindenki evett valamennyi reggelit, majd (többé-kevésbé) közösen elindultunk meghódítani a Székelykőnek nevezett sziklaképződményt. Erről is csak annyit, mint a tordairól: egy nagy darab kő, azzal a különbséggel, hogy ezt nem vágta ketté egy patak. Ezen a túrán azonban minden terv szerint ment, pontosan akkor értünk vissza, amikor terveztük.