„ A szeretet parázs – hosszan, tartósan melegít.” Valószínűleg efféle ihletésnek köszönhetően kapta a Parázs-csoport a nevét. S noha a parázs könnyen szunnyad akár a hamu alatt is, valódi melegét csak akkor adhatja át, ha néha-néha megfújják, felszítják. Hogy a mi kis csoportunk is hűen tudja végezni feladatát, fontos, hogy időnként összerázódjunk, beszélgessünk, szítsuk a szunnyadó tüzet. Erre remek lehetőségnek bizonyult a múlt hétvégén szervezett Parázs-tábor.
A csapat nagy része már a megbeszélésen izgatott volt, ki-ki más okból. Egyesek féltek, hogy milyen élményekben lesz részük, másokat a hegyek riasztottak és kételyeik, hogy vajon képesek lesznek-e végigcsinálni a túrákat. Ám az apró bizonytalanságokat nagymértékben fölülmúlta az új kaland izgalma, mely az indulás napjára már mindenkire átragadt. A csapat péntek reggel találkozott az iskola imatermében, majd egy rövid zsolozsma után elfoglaltuk helyünket a buszon. Az út első két órája kissé feszengve telt, ám ahogy a felettünk levő felhők oszladozni kezdtek, úgy szélesedett a jókedv. A sok vicc, nevetés és beszélgetés közepette egy leheletnyi – körülbelül két és fél órás – késés után megérkeztünk a Scărişoara-i fogadóba, mely kicsit kevesebb, mint három napig szolgált otthonunkként. A szobák elfoglalása után vacsora következett, majd ki-ki bakancsban, tornacipőben és egyéb lábbeliben elindult a sétára. Egy kalandos utazás után egy Jeep platóján megérkeztünk ahhoz az útkereszteződéshez, ahol megismerkedtünk a miskolci Parázs-csoport tagjaival, majd elindultunk a rövidebb túrára, amelyet inkább hegyi sétaként írnék le.
Fiatal, de tapasztalt vezetőnk, Mihai nyomaiban lépkedve hamar elértünk a nagyapja házába, ahol igazi meglepetés várt minket: Mihai egy pár farkasbundát hozott elénk, melyekkel mindenki előszeretettel fényképezkedett. A fogadóba már sötétben értünk vissza és a fázósabbaknak és a kevésbé fázósaknak is egyaránt jól esett a meleg puliszka és pörkölt. Az esti ima után egy közös játék következett, melyet spontánul kezdtünk játszani egy miskolci társunk javaslatára. A játékról csak annyit, hogy a Lajos nevet viseli – szabályait ismertetni bonyolult lenne. Az alvással mindenesetre nem volt probléma.
Másnap, miután elmondtuk a reggeli imát és elfogyasztottuk a reggelit is, megcéloztuk a Csodavárat, az úgynevezett „nagy túra” fő látványosságát. Ezen az úton aztán mindenféle élményben részünk volt, beleértve a sekély patakban tocsogást, az eltévedést, a csendes imádkozást és a láncokon, illetve létrákon és köveken való mászást, ugrálást, kúszást (ki-ki kedve s ereje szerint). A Csodavár aljában egy nemvárt helyen hirtelen megállót tartottunk. Vezetőnk egy kőre helyezett szövetdarabra mutatott, figyelmeztetve minket, hogy ne mozdítsuk el; hamarosan azt is megtudtuk, hogy miért… Egy turista emlékére maradt ott, aki ezen a nyáron esett le a Csodavár (Cetăţile Ponorului) tetejéből, 100 méter zuhanás után szörnyethalva. Egyesek hitetlenkedve hallgatták vezetőnk szavait, ám nekem egy, a vakációban olvasott cikk villant be agyamba. Egy turistáról szólt, aki a Padis-zónában vesztette életét, száz méter függőleges zuhanás után; abban a zónában pedig csupán egyetlen helyről lehet ekkorát zuhanni. Furcsamód az egész csapat elcsendesedett és a mellettünk tátongó barlangból kiszűrődő hideg levegő és vízcsobogás egy pillanatra mintha egyetlen éles halálsikollyá forrt volna össze. Az érzést vaku villanása és hangos kattanás törte meg, ahogy ijedt, elgondolkozott vagy épp kétkedő arcunkról elkészült a csoportkép.
Utunkat ezután köveken és meredek ösvényeken folytattuk, mely nem nagyon hagyott időt haláleseteken és sikolyokon gondolkozni. Időhiány és a közelgő eső miatt a Balkonokhoz tett kitérőt lefújtuk, így hát a Jeepen és a mikrobuszon hamar visszaértünk a fogadóba, ahol viszont nem töltöttünk sok időt, ugyanis vacsoránkat egy barlangban költöttük el, a hálaadó mise után. A tábortűz körüli mondókák és játékok sem maradhattak el, melyeket valószínűleg az elfogyasztott finom gulyás miatt éreztünk annyira mókásnak. A játszást este ismét a Lajos nevű játékkal folytattuk, mely mindenki számára vidám emlékként maradt meg.
A vasárnapot teljes mértékben a hazautazás hangulata járta át, ám nem maradhatott el még egy kis meglepetés sem, ami a nagyváradi MacDonald’s-ban elfogyasztott menüt jelentette. Szatmárra érkezésünk után mindenki hazafelé vette az irányt, különleges élményekkel gazdagodva. Nekem személy szerint egyetlenegy dolog nem tetszett ebben a kirándulásban, mégpedig az, hogy vége volt. Szerintem az ember a hegyekben van a legközelebb Istenhez. Ha rápillantok a hatalmas sziklákra, a magas, egyenes fenyőkre és a friss levegő átjárja a tüdőmet, szinte érzem a talaj lüktetését, mely eloszlat minden Istennel kapcsolatos kételyt. Személy szerint nagyon várom, hogy visszamenjek erre a csodás helyre, főleg ha a Parázs-csoporttal indulunk. A kirándulás a csoport helyességét és szerethetőségét igazolta: „Nem tudtam egész pontosan, milyen lesz, de azt igen, hogy ha a Spirivel megyünk valahova, az csak jó lehet”. Ez a mondat hangzott el leggyakrabban a kiértékelésen… Szerintem ez azért jelent valamit…
Végül, de nem utolsó sorban köszönetet kell mondanom az egész csoport nevében a Spiri atyának és Hadházi tanárnőnek a kirándulás megszervezéséért, Laci bácsinak és Kinga néninek a miskolci Parázs tagjainak bevonásáért, a vezetőnknek a kitartó és türelmes munkájáért (és a mesés gulyásért), a sofőrnek, hogy biztonságban vitt-hozott minket, a fogadósoknak a finom ételekért és a vendéglátásért és minden résztvevőnek, hogy megtisztelte az iskolát és a Parázs-csoportot azzal, hogy eljött.
Egy Parázs-tag