Február 20. és 21. között iskolánk Parázs csoportja képzésen vett részt testvériskolánkban, a miskolci Fényi Gyula Jezsuita Gimnáziumban.
Szerdán délután indultunk, nem zökkenőmentesen, mert szoros programunk nem tette lehetővé a pontos indulást. De mindegy is, az a lényeg, hogy végül megkezdtük az utazást. A hangulat a buszon nem volt a legjobb, mert mindannyian elég fáradtak voltunk, én személy szerint nyitott szemmel aludtam, mert vannak olyan szakaszok, amelyekre egyszerűen nem emlékszem, holott biztos, hogy nem szundítottam el. De, (és ez igazán csodálatos érzés volt), amint megláttam az iskolát, rögtön felébredtem. Az amerikai filmeken lehet ilyen komplexumokat látni, ahol minden terület külön épületet kap: a sport, a könyvtár, a szórakozás.
Amint az első kellemes sokkon átestünk, bementünk a templomba, (azóta utánanéztem és tudom, hogy az Ige templomának hívják) hogy közös misén vehessünk részt a “jezsusos” diákokkal. Igazi ifi mise volt, sok hangszerrel, lelkes énekkel, rövid prédikációval. Utána természetesen a vacsora következett, majd a kedvenc programunk: mindenki azt csinált, amit akart. Hogy a többiek hogyan használták ki a szabadidőt, nem tudom, én viszont lementem néhány futtában megismert miskolci diákkal és egy-két jól ismert szatmárival a Wellington klubhelyiségbe. Talán azért is maradt meg ennyire e híres hely neve, mert ez volt az a szoba, ahol életemben először nyertem csocsómeccset és fogtam biliárddákót a kezembe. Nem mondom, fantasztikus érzés volt.
Ezt követően valahogy betévedtünk egy mini stúdióba, aminek a falai ötletesen tojástartóval voltak kibélelve. Egy kicsit rosszul éreztük magunkat, mert sikerült rárontontanunk egy gyanútlanul zenélgető emberkére. A helyzet addig fajult, hogy jót énekeltünk együtt, sokat nevettünk és megtudtuk egymás nevét.
Ha a szabadidő volt a kedvenc vezényszavunk, a „most már ideje lefeküdni” nem került be a top10-be sem. De nagyon megértőnek tettettük magunkat, mert tudtuk, hogy szegény vendéglátóinknak reggel suliba kell menni.
Bevallom, nem az az ominózus másnap reggel lett a kedvencem. Valami legkevésbé sem lelkesítő zenére ébredtünk, az ágyból gyorsan kipattanó kolis lányok látványa sem lendített sokat a lelkiállapotomon, mert tudatosította bennem, hogy ez nem vicc, tényleg fel kell kelnem. A szenvedéseimet inkább nem részletezném, elég csak annyi, hogy a műveletet több-kevesebb sikerrel végrehajtottam, és győztesként vonultam be az étkezőbe a reggelihez. Jó érzés volt, hogy már körülbelül tudtam, mit kell tenni, nem kellett percenként az előttem lévő kezére néznem.
Tulajdonképpen ekkor, vagyis a reggeli után kezdődött a programsorozat, ami miatt Miskolcra mentünk: a parázsképzés. Az első lépés az ismerkedés volt: a miskolciak fogtak maguknak egy szatmárit, volt kemény öt percünk, hogy a legfontosabbakat megtudjuk egymásról, majd be kellett mutatnunk a párunkat. Hát egy csöppecskét kiegészítettük egymás személyiségét, de szerencsére ebből nem lett harag. De még mindig nem lélegezhettünk fel, ugyanis a vezetők meg akartak bizonyosodni arról, hogy biztosan megjegyeztük egymás nevét. Újabb feladat következett: mindenki felállt, elmondta a nevét, amihez egy olyan mozdulatot csatolt, amely kifejezte a lelkiállapotát. És, hogy tétje is legyen a dolognak, az előttünk levőkét is meg kellett ismételnünk. Igaz, hogy a katolikus egyház tiltja az újrakeresztelést, de itt történt néhány, ezért a későbbiekben inkább mozdulatokon szólítottuk egymást.
Tíz perc uzsiszünet után a dolgok sűrűjébe vetettük magunkat: mivel a téma a kötöttségek, szabadság, felszabadulás, a terhek voltak, olyan pózba kellett merevednünk, amiből kiderült, hogy a vállunkon hordjuk a saját, családunk, barátaink gondjait. De szerencsére nem kellett örökre ebben a természetellenes mozdulatlanságban maradnunk, mert a spiri és Laci bácsi, aki jezsuita és hittantanár, körbejártak, és jelképesen levették rólunk ezeket a terheket. Aztán olyan mozdulatokat kellett tennünk, amelyek határtalan örömet fejeznek ki. Majd mindezt kiscsoportban beszéltük meg. A sors furcsa fintora volt, hogy olyan csoportok is születtek, amelyekben csak szatmáriak, illetve csak miskolciak voltak. Igaz, hogy az elvileg témához kötött beszélgetést a harmadik kanyarból már nem sikerült visszaterelni, mert eléggé elkalandoztunk, de ez így volt jól. Nem is diákok lettünk volna, ha mindent pontról pontra betartottunk volna.
Újabb szünetet követően egy furcsa történetet olvastak fel nekünk, ami a kötöttségek fontosságáról és hátrányáról szólt. Engem személy szerint nagyon megrázott. Eddig a kötelet mindig a rabság vagy éppenséggel a halál eszközeként tartottam számon. De a történet végighallgatása után rájöttem, hogy néha éppen egy jó barát által kezeinkre csomózott kötél menthet meg egy hibás lépéstől. Természetesen ezzel kapcsolatos benyomásainkat is megosztottuk egymással. Nem mondom, érdekes véleményeket hallottam, amelyek sokszor homlokegyenest ellenkeztek az én felfogásommal.
Az együtt töltött röpke négy óra utolsó mozzanata egy apró kereszt készítése volt egy olyan anyagból, amelynek a nevével még soha nem találkoztam, nem is jegyeztem meg. A lényeg az, hogy a keresztet a párunknak adtuk oda, akit a képzés elején bemutattunk. Én egy olyan gyönyörűt kaptam, hogy szinte szégyelltem odaadni az enyémet. Nem rendelkezem túl nagy kézügyességgel. Még egyszer, utoljára körbeültünk és elmondtuk, hogy mi tetszett, milyen élményekkel megyünk haza. Azt hiszem, az első helyen a kiscsoportos beszélgetés végzett, mert az egyszerűen mindenkinek bejött.
Könnyes búcsút nem vettünk ugyan egymástól, de az elköszönés pillanatai meghatóak voltak. A napnak még nem volt vége, de féltünk, hogy később nem lesz rá időnk. Összeálltunk egy csoportképre, megöleltük egymást, elérhetőséget cseréltünk és elrohantunk ebédelni. Sajnos a miskolci parázsosoknak vissza kellett menniük az órára (rosszalló véleményemet ők is osztották) mi pedig elindultunk a miskolctapolcai barlangfürdőbe, ahol fantasztikus két órát töltöttünk el.
Természetesen a McDonald’s sem maradhatott ki, ezért kitartó győzködésünk eredményeként a spiri megengedte, hogy húsz percre megálljunk ott. Háromnegyed óra múlva már indulásra készen voltunk, mert, ugye, az étkezést nem szabad elsietni. A buszon is kiértékeltünk, a csoport egybehangzóan eldöntötte, hogy jól szórakoztunk. A hazaút már jóval jobb hangulatban telt, viccelődtünk, több-kevesebb sikerrel megpróbáltunk filmet nézni, elpusztítani a maradék kaját. Egyszóval: elvoltunk.
Valahogy kimaradt, de szeretném megköszönni a többiek nevében is Miklós Claudiu spirinek és Gáspár Gergőnek, hogy elkísértek minket és nem voltak nagyon szigorúak. Köszönjük!