Lelkesen készültünk a csütörtök délutánra, amikor pár szülő kivisz majd minket Szokondra, a lelki napra. Alig tudtunk kettőig az iskolapadban ülni, „majd’ kibújtunk a bőrünkből”, hisz örültünk, hogy a délutánunkat nem kell tanulással és másnapra készüléssel tölteni.
Végre elérkezett a várva várt délután fél öt, amikor az iskola előtt gyülekeztünk a csomagokkal. A rossz, esős idő ellenére is bizakodóan néztünk a nap hátralevő részére és a péntek délelőttre, valamint próbáltunk bátorítóan mosolyogni az Oszira is, mert tudtuk, hogy milyen fárasztó napja és álmatlan éjszakája lesz, ám ezzel ő is tisztában volt. A döcögős út után, amikor begördültek az udvarra az autók, mindenhonnan nevetgélő, vidám utasok pattantak ki. Amint kinyitották a szállás ajtaját, villámgyorsan megrohamoztuk a szobákat és az épület hangos kacagással, rohangálással, ugrálással, bőrönd-húzogatással telt meg. Az Oszi az emeleten rendezte be „főhadiszállását”, hogy a lányok mindig szem előtt legyenek, és legyen ki útbaigazítsa a fiúkat, ha véletlenül eltévesztenék az udvarra vezető utat. A Spiri atya pedig a földszinten maradt a fiúkkal, hogy a szobák lehetőleg maradjanak meg eredeti felállásukban. Miután sikerült úgy-ahogy otthonossá rendeznünk az alvóhelyeinket, előbb az udvaron, majd a másik épület emeleti termében próbálta a Spiri különböző játékokkal összerázni a csapatunkat. Nyolc órakor vacsorához gyűltünk össze. Ezután közösen átmentünk a templomba, ahol egy nagyon különleges és szép szentmisén vehettünk részt. Gyertyákat rendreztünk el az oltár előtt, és csupán azoknak pislákoló fényében láthattuk egymást. Mindenkinek kellett hoznia egy sálat, amivel a szentmise elején bekötöttük a szemeinket. Így el tudtunk mélyülni a csendben és jobban tudtunk figyelni a körülöttünk lévő dolgokra. Az elgondolkodtató szentírási rész és a békés ima után még mindig bekötött szemekkel sorban odavezettük egymást a Spiri atyához, aki a háttérben szóló halk zene mellett „visszaadta látásunkat”, majd megáldott minket. A szentmise végén mindannyian érezhettük Isten szeretetét és közelségét, és ezáltal lélekben is megnyugodhattunk. Ekkor már tizenegy óra körül járt az idő, így egy klassz és vidám zenekvíz után elkezdődtek a lefekvési előkészületek, valamint az Oszi és a Spiri részéről az altatási kísérletek, amik nem voltak túl sikeresek, ugyanis nem igazán voltunk fáradtak, ezért megpróbáltuk elfoglalni magunkat. Ez sikerült is, csak sajnos nem voltak hangszigeteltek a falak, így éjjeli kettőkor az Oszi hullafáradtan guggoltatott és békaugráltatott minket (lányokat) a folyósón. Ezek után már valamelyest lecsillapodtunk, de ennek ellenére senki nem ébredt reggel kipihenten. Ez mégsem volt akadály, mint a ahogy a rossz idő sem, mert mindenki nagyon vidám volt, és ha néha lankadt is a lelkesedésünk, elég volt arra gondolnunk, hogy mások az iskolapadban ülnek, s újult erővel tereltük a figyelmünket a Spiri atya élvezetes, szórakoztató programjaira. A délelőtt is változatos programokat tartalmazott és megnéztünk két rövidebb filmet, amit aztán csoportokra osztva el kellett játszanunk, és keresnünk kellett hozzájuk illő bibliai részt és idézetet. Ebéd előtt összepakoltunk, kitakarítottunk, majd az ízletes ebéd után szabadprogram volt az udvaron, egészen addig, míg megérkerztek értünk a szülők.
Úgy gondolom, hogy ennek a lelki napnak meglett a gyümölcse, hisz az osztályközösségünk ezáltal jobban összekovácsolódott és közelebb került Istenhez is. Köszönjük ezt a Spiri atyának, aki megszervezte az egészet, végig ott volt velünk, és sosem engedte, hogy unatkozzunk; az Oszinak, aki vállalta az álmatlan éjszakát és a sok fáradságot, csak azért, hogy nekünk legyen egy nagyon jó „kiruccanásunk”.
És végül, de egyáltalán nem utolsó sorban köszönjük az iskolának, az Igazgató úrnak, a püspökségnek, és mindenkinek, aki lehetővé tette számunkra az eddigi legjobb osztálykirándulást.
Szejke Dóra, VII. osztály