Na, ki tudja, mi van május elsején? Hát a munka világnapja. Ebből kifolyólag természetesen világszintű szabadnappá lett e becses dátum nyilvánítva. Hát igen, az emberi logika… Hála az égnek, a szabadnap az iskolára is érvényes. Ahelyett pedig, hogy mindenki otthon árgus szemekkel bámulja számítógépe képernyőjét, az Oszi úgy döntött, hogy jó lenne közösen ellátogatni a Kakastaréjra.
Igaz, az utóbbi napok időjárása nem sok jót ígért, és sokunk szüleinek egyáltalán nem volt biztos az elsejei szabadnap, sikeresen elindultunk, nem is kevesen. Annak ellenére, hogy az osztályból csak 15-en voltunk, de akik jöttek, zömmel családostól, ami így 46 főt jelentett, köztük két kistestvér, Imolka és Andriska, akiket édesapjuk hozott fel. Az út autós része kinek gyorsabban, kinek lassabban, de rendben eltelt. Másodszor is útnak eredtünk, de már gyalogosan. A csapat együtt ment, ám nagyon hamar kisebb csoportokra oszlottunk, ki-ki megtalálta a beszélgető társát. Meglepő módon csak két pihenővel körülbelül két óra alatt felértünk a csúcsra. Na ott aztán volt evés, ivás! Ki-ki a maga ételét ette, de nem voltunk fukarok, megkínáltuk egymást, fogyott a keksz, a bodzalé (az utóbbi az én jóvoltomból). Mindenki megtalálta fent a maga elfoglaltságát. Volt, aki annyira kifáradt a túrában, hogy az első helyre leült, de olyan is akadt, akinek magassághiánya volt, és igyekezett az összes sziklát meghódítani. Volt, aki zenét hallgatott, volt aki evett, de akadtak fotózók is.
Ezek után megindultunk lefelé. Sokaknak ez okozott nagyobb gondot, másoknak nem. De körülbelül egyórás különbséggel beért a vége is. Ezután már nem volt más hátra, mint megenni az autókban maradt sütiket, és hazamenni.
Mindezért hálásak lehetünk drága szüleinknek, az Oszinak és Tibi bácsinak. Köszönjük!