A karácsonyi vakációban-január első hetében mi, a Hám János Római Katolikus Iskolaközpont nyolcadikosai, az osztályfőnökünk, Koczinger Éva tanárnő, valamint Egeli Ferenc atya, meglátogattuk a nagykárolyi szellemi fogyatékosotthon, és a mezőfényi idősotthon lakóit.
Igaz, hogy a szatmári egyházmegyében már nem a szeretetszolgálat évét írjuk, de olyan szívélyesen hívtak, hogy nem mondhattunk nemet.
Egy vidám utazás után első megállónk a teremi úti Szent Anna Fogyatékosotthon volt, ahol előadtuk magyar és román nyelvű énekekből álló műsorunkat. Sokunkat megdöbbentett, de örömmel töltött el az a tény, hogy az itt gondozott emberek már nem idegenként kezeltek minket, hanem már-már barátként, vagy legalább kedves ismerősként. Nemcsak, hogy vastapssal jutalmazták produkciókat, hanem ők is énekeltek, szavaltak. Biztos vagyok benne, hogy annak a szeretetnek, a családias légkörnek, amire a karácsony ünnep időszakában nekünk is, és gondolom nekik is annyira szükségük van, ezáltal legalább töredékesen, de kimutathattuk irányukban is, és csodálatos, meghitt perceket szerezhettünk nekik.
Sokat foglalkoztat mostanában az, hogy a néhány ember miért érzi tehernek, koloncnak a nyakán azokat különleges embereket, a szüleit, akiknek az életét, nem ritkán a karrierjét, munkáját, sikereit köszönheti. Sok kifogást hallottam már ezzel kapcsolatban: nincs lehetőségem, keretem arra, hogy eltartsam őket, betegségükre ott gyógyírt találhatnak, ott sosem lesznek egyedül, stb. Valóban, itt mindíg lesz társaságuk, kezelve lesznek, gyógyszereket kapnak. De ezek a szavak sokszor mintha üres visszhangzanak…
Az is eszembe jutott, hogy talán mégsem így a legjobb. Talán ezek az idős emberek is részt akarnak venni a „nagyvilági” életben, sétálni szeretnének, vagy simán kiülni egy kávézó teraszára, egy fagyikehely társaságában. Ugyanakkor ezt az otthont látva, elcsodálkoztam. Itt minden embernek ragyogott a szeme, már-már családias szeretetközösségében él az intézmény összes lakója, az ápolók.
A fényi öregotthonban bemutatott mise alatt velünk énekelt mindenki, utána itt is együtt kántáltunk, majd külön-külön látogattuk meg a szobák lakóit, ahol néhány szót váltottunk az ismerősökkel, megismerkedtük a számunkra új emberekkel. Mindenhol édességekkel, érdekes történetekkel vártak, szórakoztattak minket, majd kántáló körutunkat befejezve vettünk a gondosan odakészített fánkból, ittunk az üdítőből, miközben a vidámságáról híres Etel néni mesélte el nekünk az Oroszországban töltött öt év hátborzongató részleteit. Szinte magunk előtt láttuk az akkor történteket, mert olyan élethűen mesélt, hogy szavai a szívünkbe vésődtek.
De ott, ahol az emberek jól érzik magukat, gyorsan repül az idő, csak akkor ocsúdtunk fel, mikor az Oszi szólt, hogy ideje indulnunk. Elbúcsúztunk a kedves, idős emberektől, és testileg-lelkileg feltőltődve vágtunk neki a hazaútnak.
Lehet, hogy írásom elolvasása után sokan azt hiszik majd, hogy mi ajándékoztunk azzal, hogy elmentünk ezekre a helyekre. Pedig nem, valójában mi kaptunk. Arra gondolok – például a közelgő bérmálásom kapcsán is – hogy, hallottam már azt a mondatot, hogy mi, fiatalok vagyunk az Egyház jövője. Ez valószínű így van és megtisztelő ez számunkra nézve, de az Egyház jelene, az bizonyos, hogy idősebbek ás fiatalok, egészségesek és segítségre szorulók kézfogásában, összekapaszkodásának erőteljességében rejlik.
Mares Eszter