Ezzel az idézettel indította a Spiri a lelkinapunkat. Akkor még teljesen reménytelennek láttuk, hogy jól fogjuk érezni magunkat, s fogalmunk sem volt arról, hogy milyen feladatok várnak ránk. Mire kell a sok kis gyertya? Miért nem lehet este filmet nézni, vagy zenét hallgatni? Ám ahogy elkezdtük az esti, hosszú, zenés, nyugodt imádságot, ez hamarosan kiderült. A pici gyertyáknak nemsokára nagy jelentősége lett.
Megvigasztaltak minket, nyugalmat adtak az osztálynak és sokaknak könnyeket csaltak a szemébe. Ahogy én is néztem a kis égő mécsest, sok olyan dolgon gondolkodtam, amin addig nem. Vajon miért nem adunk hálát annak, akitől kapjuk lelkünket? És szüleinkkel miért viselkedünk csúnyán? Miért csúfolódunk, rágalmazunk embereket ahelyett, hogy segítenénk? Hát, igen… ilyen egy átlagos ember, és mi is ilyenek vagyunk, de akkor szerintem sokan elhagytuk az átlagosságot és hálát adtunk mindenért, megbocsájtottunk mindenkinek és elfogadtuk egymást olyannak, amilyenek vagyunk. Ez tette összetartóbbá az osztályt.
A másnapi séta a levegőn bizalmat adott egymás iránt. Párokat alkottunk egyikünknek be kellett kötni a szemét és úgy kellett felmennünk a domb tetejére, a kápolnához.
Amikor be volt kötve a szemem, olyan dolgokat vettem észre, amelyeket addig nem. Ahogy fogta a társam a kezem és éreztem, hogy tart és vezet, éreztem, ahogy ropog a hó a talpam alatt, ahogy a lágy szél simogatja az arcomat és hallottam, ahogy a madarak csiripeltek. Eleinte egy kicsit féltem, de nemsokára bizalmat nyertem és a végére már természetessé vált, hogy nem látok, csak hallok és érzek.
Annyi mindent köszönhetünk ennek a lelkinapnak. Hitet, megértést és még sokmindent, de legfőképpen a szeretetet, ami szerintem már egy örökmécsesként ég szíveinkben