Azt mondják, nagyon fontos „az első” benyomás egy találkozás alkalmával. A Hám János Iskolaközpont XII. A osztálya 2012. január. 26-27-én töltötte „az első” lelki napját az „új” spiri atyával, Miklós Claudiu jezsuita szerzetessel az Erdődhegyi Helga Winter Lelkigyakorlatos Házban.
Habár már sok jó hírt hallottunk a spiri atya lelki napjairól, mégis kíváncsian indultunk útnak csütörtök délután ennek az „új” kalandnak. Kalandnak nevezem, hiszen még vacsora előtt mindenki elmondhatta, hogy érzi magát és milyen elvárásokkal érkezett. A többség fáradtságra hivatkozott, s mégis teli volt kíváncsisággal és kalandra szomjazva várta a folytatást.
Rögtön a közös vacsora után egyszerűnek tűnő, ám nagyon sokat ígérő mondatokat kellett befejezni úgy, hogy körbe ülve mindig továbbadod a lapod a melletted levőnek. Az első kalandos játékunk abban állt, hogy a spiri atya mondatainak kezdő részét kellett befejezni.
Azt kívánom neked, hogy…
Azt szeretem benned, hogy…
Akkor tart össze a legjobban az osztály, amikor…
Akkor láttam, hogy imádkozol, amikor…
Azt a tanácsot adom neked, hogy…stb.
Bevallom, sokszor meglepődtem a „csendes társak” szólásain, de nagyon szórakoztató volt a játék végén hallani és az osztálynak visszahallani, hogy ki mit írt, kívánt, tanácsolt a másiknak. A sok mély gondolattól és nevetéstől felszabadultan folytattuk a lélekre hangolódást egy mozgalmas játékkal. Zenére (jó ízléssel megválogatva) mozogni kellett a térben, s amikor vége lett egy dalnak, egy bizonyos számú csapatot kellett alkotni, s megadott témákról nyíltan, őszintén beszélgetni. Mindig tudtam, hogy a zene segít megnyílni, de most újra bizonyítást nyert a terápiás jellege, mely képes mentesíteni a görcsös szorongásoktól.
Rövid szünet után elérkezett az esti ima, ami ezúttal különleges formát öltött. Robbie Williams – Feel (Érezni) című dalával csendesedtünk el: „Leülök, és Istenhez beszélek, Ő meg csak a terveimen nevet..” A ráhangolódó játékoknak itt ért be a gyümölcse, hiszen a meghitt, gyertyafényes, zenés, jó kívánságokkal teli közös ima közben és után mély érzések szabadultak fel, és örömmel, megkönnyebbüléssel láttam, hogy az érettségi közeledte jogosan várható, és ez nem egy darab papírról szól, nemcsak a különböző tantárgyak elsajátításáról, hanem leginkább a szellemi érettségről, az „emberré” válásról. Jó érzés volt, hogy tudtunk közösen egymásra és Istenre figyelni.
A tervezett filmnézés kicsit későn kezdődött, épp az ösztönösen hosszúra nyúló „csend” miatt, ezért elhalasztottuk egy másik alkalomra. Így volt, aki alvással, mások beszélgetéssel töltötték a rövid éjszakát. Másnap a reggeli után folytattuk a lelki napot, s meglepetésünkre a reggeli ima aikido edzéssel kezdődött, amely a testi és lelki harmónia megteremtésére összpontosult.
Amíg külső szemlélőként figyeltem a lelki nap felépítését, nagyon sokszor megfordult a fejemben, hogy milyen egyszerűen működik, működhet minden az életünkben is, csak bátran tudnunk kell használni, amit kaptunk. Mennyivel egészségesebbek lehetnénk testileg és lelkileg is, ha több figyelmet fordítanánk például a mozgás felszabadító erejére. Kevesebb szorongás, feszültség, stressz és kevesebb magába zárkózó, érzéseivel mit kezdeni nem tudó fiatal és felnőtt lehetne. Arra jöttem rá, hogy spiri atyánk nemcsak otthonosan, de tudatosan is használja az aikido harcművészetet embert csiszoló, nevelő szerepe miatt. Ez a harcművészet, sportág különböző önvédelmi fogásokat tanít a fiataloknak, és egyúttal az embertársaink iránti tiszteletre oktat.
Az ima egy nem mindennapi sétával folytatódott a természetben, ahol kettesével indultak el a fiatalok, felváltva egymást vezették, és megpróbálták a természet szépségét részletes leírással bemutatni a vezetett társnak, akinek ezúttal a szeme be volt kötve. Ez az imamód az egymás iránti bizalomra figyelmeztet, és ráébreszt, hogy mennyire rá vagyunk utalva egymás gondoskodására „Gyere, és fogd meg a kezem, kapcsolatot szeretnék az élettel”. A séta második fele nagyon vidáman, frissítő mosdásokkal folytatódott, mert a fiúk úgy döntöttek, felüdítik és „tisztára” mossák a lányokat a hóban.
Lelki napunk záró eseménye a szentmise volt. A szertartás annyiban tért el a hagyományostól, hogy különböző részeit a fiatalok állították össze. Saját szavaikkal fogalmazták meg a bevezető részt, a bűnbánati imát, a felajánlásaikat és a hálát. Így a szentmise számunkra személyes, közvetlen, családias és meghitt volt.
Közben megérkeztek a családi óra meghívottai és ebéd után a házasság témájáról beszélgettünk. Bara Csaba képviselte az idősebb, régóta házasságban élő generációt, Mares Sándor és Gyike a középkorú korosztályt, Frigy Szabolcs és Janka a fiatal házasokat és Petike, aki leginkább a játék művészetét mutatta be, a gyermekeket.
Mint ahogy egy színházi darabnak, ennek az együttlétnek is a sémája ugyanaz maradt, de a téma, a szereplők és a külső szemlélők, mint mindig, most is mások voltak, ezért lett számunkra különleges és egyedi ez a találkozás.
Milyen volt tehát az első és utolsó? A leírtakból érezni lehet, mennyire dinamikus, átható, élénk, lelki, zenés, aktív, mély, életteli, fáradhatatlan, tevékeny, friss, erős, érzelmekkel teli és szép volt.
Sokszor elhangzott a fiatalok részéről: „ez az utolsó”. De én hiszem, hogy ami jó, nem ér véget, annak van folytatása. Ha nem is így, ebben a formában, de továbbvisszük magunkkal az értékeket, és amikor eljön az ideje, meríteni tudunk belőle, hogy majd harmóniában tudjunk élni önmagunkkal és a világgal.
Köszönetet mondunk a spiri atyának és vendégeinknek a közös együttlétért, a lélek ápolásáért, a házassági élmények megosztásáért.
„Mert én vagyok az első és az utolsó – Az én leheletem ad szárnyat lelkednek, erőt a karodnak…”
Hadházi Éva – osztályfőnök