Mindig örömmel térek haza szülővárosomba, nemrég pedig különösen jó érzés töltött el, amikor egykori osztálytársaim társaságában tölthettem el egy napot Urunk színeváltozásának ünnepén a Szatmárnémetihez közeli Erdődhegyen. Ugyanis a Hám János Római Katolikus Teológiai Iskolaközpont 2001-ben végzett XII. B-s diákjai ünnepi találkozóra gyűltek itt össze. Szatmárról, Budapestről, Bukarestből, még Milánóból is hazaigyekeztek a találkozásra vágyók.
Összetartásunk jeleként a találkozó előtti héten meglátogattuk és rendbetettük egykori osztálytársunk, Pistike sírját. A szombati programot is itt, egy közös imával és sírjának megkoszorúzásával kezdtük. Eszünkbe jutott jósága, mosolya és végtelen türelme, amellyel a fiúkat egykor gitározni tanította szünetekben, vagy éppen beszélgetésbe mélyült valamelyikünkkel. A program további része Erdődhegyen, a Helga Winter házban zajlott. A családbarát programra mindenki elhozhatta nemcsak párját, hanem akár gyermekét is, így gyermekeink kacaja is bearanyozta ottlétünket.

Hajdani iskolaigazgatónk és tanárunk, Ft. Reszler Mihály főesperes úr celebrálta az ünnepi szentmisét. Az énekek és az olvasmány kiválasztásakor azt tartottam legfőbb szempontnak, hogy a szentmise teljes egészében a szívünkhöz szóljon, hiszen csak így válhat igazán ünnepivé. Remélem sikerült. Sírák fiának legértékesebb javakról szóló részét hallhattuk olvasmányként Tamástól, aki továbbra is megőrizte csodálatra méltó beszédhangját és előadói tehetségét. A prédikációban a Tiszti kiemelte a találkozások fontosságát, örömét, és útravalóként egy Anthony de Mellotól származó történettel ajándékozott meg minket, melyből kiderült, hogy az igazi szeretet nem más, mint mentesség a félelemtől. Sosem szabad félnünk szeretni.

A szentmise után – mivel osztályfőnöknőnk, Anderco Judit nem tudott jelen lenni – Varga György tanár úr vezényletével megtartottuk az osztályfőnöki órát is. Mindenki sorban elmondta, hogy mi történt vele az elmúlt tíz év alatt. Közben sokat nevettünk, figyeltünk egymásra, és tapssal is kifejeztük abbéli érzésünket, hogy mindannyian – a magunk módján – sikeresek vagyunk. Van, aki szép karriert futott be, mások a családjukra büszkék, és kivétel nélkül mindenkin látszott, hogy örömöt ad neki a munkája. Lett köztünk könyvelő, tanár, mérnök, ápoló, orvosi asszisztens, szaktanácsos, üzletvezető, üzletkötő, kozmetikus, közvetítő, hivatásos katona, magánvállalkozó, szájhigiénikus, gépkezelő, számítástechnikus. Nagyon színes a paletta, de a legfontosabb mégis az, hogy igaz emberek maradtunk.

Ezt követően már várt minket a mesterszakácsok szaktudását dicsérő bográcsos, számos grillezett finomság és szívvidámító ital. Az ízletes vacsora alatt jókedvűen beszélgettünk és hajnalig mulattunk. Felidéztük a régi csínytevéseket, megnéztünk egy részletet a banketten készült videóból és végignéztük a líceumi évek alatt készült képeket. Aztán csak beszélgettünk és beszélgettünk, nem voltak kényszerszünetek. Ömlött belőlünk a szó. Nagyon mélyről jöttek elő az emlékek. Eltelt tíz év, ami alatt sok minden változott az életünkben: megtaláltuk hivatásunkat, párunkat, megtanultunk megállni a saját lábunkon. Legbelül azonban szinte semmit nem változtunk. Megmaradtunk ugyanolyanoknak, mint amikor szétváltak útjaink. És abban, hogy ilyenek voltunk és maradtunk – úgy gondolom – sokat köszönhetünk a mi drága jó Alma Materünknek, az iskolánknak is. Hiába telt el sok év, azt éreztük, alapvetően ugyanolyanok maradtunk, ugyanazokkal a gesztusokkal, jellegzetes mozdulatokkal. Hogy külsőleg mennyit változtunk? A „fiaink” megemberesedtek, a lányok szinte semmit nem változtak. Erről Tolnay Klári dala jut eszembe, amelyben ezt énekli: „A nőkön nem fog az idő/ Mondhatnak bármit, a nő az mindig nő/ Csillogni úgy tud, mint drágakő.”

Az idő nagyon gyorsan telt, és mi minden percet ki akartuk használni arra, hogy örülni tudjunk egymásnak, hogy megosszuk egymással élményeinket, felelevenítsük régi emlékeinket. Köszönet illeti azokat az osztálytársainkat, akik sokat fáradoztak azért, hogy mindezt megtehettük, hogy mindenki felszabadultan tudott örülni a találkozásnak. Köszönet Adriennek, Edgárnak, Mazsinak, Noinak és Bejusnak, akik nemcsak értelmi szerzői, de szervezői, kivitelezői is voltak e remekre sikeredett találkozónak.

 

Nagy (Dolhai) Gabriella

XII A. újratöltve

Találkoztunk tíz év után. Vártuk, készültünk, jöttünk, láttunk, emlékeztünk, örültünk és – ami a legfontosabb: együtt voltunk. Egy nap, amelyet tíz év után egymásra szántunk, amely csak a mienk volt.

 

Senki nem változott, mindenkire ráismertünk. A szemek, hangok és hanglejtések, nevetések, mozdulatok maradtak, csak mi lettünk tíz évvel fiatalabbak…mert ezt már csak így szokás mondani.

Osztályfőnökeink (Krucz Zsuzsa és Sas-Marinescu Adriana) ugyanolyan szeretettel öleltek át, mint egykor, a körbeülős szentmisén pedig minden majdnem ugyanolyan volt, mint 2001-ben. Ft. Solomayer Sándor (akkori spirituálisunk) és Ft. Reszler Mihály (akkori iskolaigazgatónk) celebrálásával csendes misével kezdtük a találkozást (sajnos az osztály gitárosai nem voltak jelen, azaz Larissa csak mise végére futott be), azonban annál zajosabb volt a folytatás.

Az osztályfőnöki óra két nyelven zajlott, de ez senkinek sem okozott gondot, megszoktuk, hogy egy magyar- és egy romántanárnő oszink volt, így most a kettőnek együtt örülhettünk. Az órát Ádámkó István, az iskola  mostani igazgatója nyitotta meg (nekünk akkor filozófiát oktatott), köszöntött mindenkit, és mesélt az iskola fejlődéséről, alakulásáról. A padok talán kicsit kisebbeknek tűntek, de ez mit sem számított, főleg, amint kinyitották a katalógust. Amikor az ember ezt újraélheti, az valami félelmetes. Minden előjön, amit akkoriban érzett, de legjobban az az izgalom, ami felelések előtt. Az a „jajjj, csak engem ne, csak most ne, könyörgöm, csak most az egyszer ne”-érzés, ami elől persze nem lehet örökké menekülni, mert egyszer úgyis felhangzik, hogy: Bandura Aliz-Kinga, Bottyán Terézia, Chimpán Noémi, Fazekos Annamária, Freund Andrea, Fleckenstein Ingrid, Geng Tünde, Kulik Zsolt, Licz Csaba,Tepfenhart Balazs, Vaida Larissa vagy Varga István.

Meghallgattuk egymás történeteit, közeljövőbeli terveit. Nem is akartuk, hogy vége legyen, nem volt csengő, de ezt most egyáltalán nem bántuk…sőt. Majd felolvasásra kerültek azok a tíz évvel ezelőtt írt sorok, amelyeket a tablónk hátába rejtettünk. Őrült gondolat volt, de nálunk ez nem újdonság. Hála és köszönet volt az üzenetekben, gyerekes, de mégis valahol érett gondolatok.

Az óra után kis vetítésre került sor, rég nem látott képeken és belénk ivódott arcokon álmélkodhattunk újra és újra. Nosztalgiának hívjuk ezt, ami persze olyan öregesen hangzik, de most annyira jó volt…

A Csilli csárdában folytatott evészetről-ivászatról talán nem is kellene szót ejteni: az valami fergeteges, lehengerlő és bolondos volt, mint mi. Ettünk, ittunk, táncoltunk, mulattunk, megtiszteltük magunkat és egymást. Kihallatszott a jókedvünk, és ez senkit sem zavart.

Ugyan nem gyűltünk össze olyan sokan, mint amennyire szerettük volna, de – ahogy mondani szokás – a „szent maradék” jelen volt. Aki nem, az bánhatja, és reméljük (legalább) tíz év múlva újraélhetjük a mostani perceket.

Jó tudni, hogy honnan jövünk, és azt szavakkal, tettekkel vállalni is. Én hiszem, hogy mi ezt megéljük. Amit ebben az iskolában kaptunk, az érték volt: akkor és most is. Hiszem, hogy egyenes út vezet … per Mariam ad Jesum … találkozunk 2021-ben!!!

 

Bottyán Terézia