Nem szeretem a „kell” szót. Legszívesebben kitörölném a szókincsemből, mert lezár, kényszerít, egyszerűen nyomasztó érzés fog el még a hallatán is. Mégis most azt mondom: zarándokolni kell. Kell, mert segít kimozdulni a megszokott, hétköznapi ritmusból, a jól kiszámított, biztonságos állapotot jól felkavarja váratlan helyzeteivel és kihívásaival, alkalmazkodásra, beszélgetésre és emberi korlátok felismerésére ad lehetőséget és nem utolsó sorban a zarándokló embernek eszébe juttatja újból és újból azt a tényt, hogy e földi léte is átmeneti, azaz egy nagy zarándoklat.
A Hám János Iskolaközpont, a Hám János Óvoda és a Szent Alajos Konviktus munkaközössége idén közös zarándoklatra vállalkozott Lengyelországba augusztus végén, még iskolakezdés előtt. Ennek a zarándoklatnak voltam a részese jómagam is.
Olvasom az ismertetőn a zarándokút 5 napjának leírását a sok állomáshellyel: Wadowice, Krakkó, Auschwitz, Czestochowa, Zakopane. Visszatekintve a zarándoklatra és felidézve a különböző eseményeket, keresem bennük a közös benyomást, a hangulatot, a közös belső megmozdulást és egy szó ötlik fel bennem: irgalmasság.
Előttem áll boldog II. János Pál pápa képe Wadowicében, szeretett szülővárosában, ahol kiállítás mutatta be gyermek és ifjúkorát. Annak idején sok jelzővel illették személyét: az utazó pápa, a dialógus és ökumenizmus pápája, az ifjúság felkarolója, sőt volt az „év embere” is, számomra mégis az irgalom pápájaként tette a legerősebb hatást. Irgalmasságról tett tanúságot, amikor megbocsátott az ellene merényletet elkövetőknek és akkor is, amikor nyilvánosan bocsánatot kért az Egyház múltbeli, bűnös magatartásáért. Tény és való, hogy a lengyel nép is nagyon szívébe zárta az ő személyét, mert zarándokutunk során szinte nem volt olyan templom, ahol ne találkoztunk volna az ő képével vagy szobrával.
Krakkó igazi történelmi város hangulatát árasztotta reneszánsz polgárházaival, vásártérré alakított főterével- a Rynekkel, a XV. századtól működő európai hírű Jagelló Egyetemével és a királyi várral a Wawel dombján. Gyönyörű látvány mind, de én most mégis a város külső területén fekvő Isteni Irgalmasság templomát szeretném felidézni. Nem is templom, hanem bazilika a maga hatalmas méreteivel, modern és impozáns látványával. A bárkára emlékeztető szentély és a világítótorony stílusú harangláb szomszédságában áll az a zárda, ahol szent Fausztina nővér élt 1905-1938 között. Rövid, de egészen Istennek átadott élete alatt misztikus látomásaiban arra kapott meghívást, hogy az isteni irgalmasság apostola legyen, mely Jézus irgalmas szívén keresztül mutatkozott meg a világnak. Talán nem véletlen, hogy éppen a második világháború kitörése előtt kapta meg Fausztina nővér és általa a lengyel nép, illetve az egész keresztény világ az irgalmasságra való felszólítást. A háború egész Európát felkavarta és egyetlen nép, egyetlen nemzet sem maradt sérelmek, sebek és fájdalom nélkül. Irgalom és megbocsátás nélkül lehetetlen e sebeket begyógyítani, mint ahogy ezek nélkül lehetetlen lelkileg feldolgozni azokat a szörnyűségeket és kegyetlenségeket, amelyek a lengyelországi koncentrációs táborokban történtek: Auschwitzban és Birkenauban.
Rekkenő hőségben, döbbenten, némán rójuk a köves utat a barakkok között Auschwitz lágerében, mert nyomaszt nemcsak a meleg, hanem a látvány is. Gabriel Marcel szavai jutottak eszembe, amelyet annak a Viktor Frankl zsidó orvos pszichológus könyvének az előszavába írt, aki megélte a koncentrációs táborok poklát: „Akárhogy is nézzük, kitörölhetetlen az, ami a haláltáborokban történt. Ezek a pokoli helyek a történelem olyan pontjai maradnak, melyeket egyetlen, az emberi névhez méltó személynek sincs joga figyelmen kívül hagyni, mivel mindnyájunkat érintenek. A túlélők tanúságtételei meggyőző erővel szólnak a pokol valóságáról, ugyanúgy, ahogy a szentek élete biztosít minket a mennyország létezéséről.”
Auschwitzi látogatásunk után mennyország -élmény volt Czestochowába látogatni, ahol a magyar alapítású pálos rend központját tekintettük meg. A rengeteg zarándok láttán az az érzésem támadt, hogy ez a hely olyan, mint a mi Csíksomlyónk. Hálatelt szívvel imádkoztuk a magyar pálos atyától kapott felajánló imát zarándoklatunk befejezéseként: „Történelem Ura, Mennyei Atyánk! Hálát adunk Neked, amiért a lengyel és a magyar népet a történelem megpróbáltatásain és viharain át megőrizted. Hálát adunk neked azért a számtalan pillanatért, amikor lengyelek és magyarok segítő kezet nyújtottak egymásnak. Hálát adunk közös nagyjainkért, különösen is Boldog Özsébért, a pálos rend alapítójáért, Szent Hedvigért és Szent Kingáért. Őrizd meg továbbra is a lengyel és a magyar népet a közös krisztusi hitben és a testvéri egységben!”
Trepszker Erika SJC